Beérkezett pályaművek

Hegedűs Gábor

Az én békém

az én békém

furcsa béke

hogy alakult ki

nem tudom

elfogadva önmagam

s a sorsom

tükröm előtt

pálmalevelem után

egy hajnalon

néztem a képet

amit láttam

kisimult minden

ami a múltban

történt a jelenre

nyomva bélyegét

bár igyekeztem

lezárni de eddig

nem tudtam

reggel ahogy

arcom mosom

túl az álmos

pillantáson

szétkent

szappanhabon

már tudom

mi rossz volt törlöm

magam mögött hagyom

mit elhagytam így

az is a múltam

nem vagyok rá büszke

küzdöttem harcoltam

felállni a sárból

csak úgy lehet

ha akaratod erős

elmozdít hegyet

ha kell megteszed

szebb lesz mindennél

a feltáruló táj

melyet eddig

elfedett a sár

az irigység

a düh és harag

alantas érzések

nem bánthatnak

szabad vagyok

ember maradtam

s ha egy hajnalon

int a révész

menni kell tudom

csend mi körbefog

már nem erőszakos

egy fényes csillag

szikrázón ragyog

s emlék leszek

fájón szerethető

ha mindehhez

lesz erő

tépett vitorlám

már nem fog szelet

de nem hiszem

hogy minden elveszett

hisz a túloldal

egy más világ

életek sora

várhat még reám

ez olyan megnyugtató

újjászületés ígérete

több mint bíztató

segített nekem

a pálmalevelem

feltárva korábbi

sok-sok életem

hibákat mit elkövettem

javítanom kell

békém így lett tudom

utam kijelölt…vállalom

kisimult a ránc

s a gondokon

átlépve

szél simítja arcom

virág illat mindenütt

a légbe'

s a tél jege

már nem bánthat

békét leltem

az apró csodákat

meg kell élnem

az elmúlás várhat

tavaszt várom újra

pezsdüljön a vérem

dal szálljon ismét

a kopott gitáron

béke van

az én békém

kiáltom

ajánló

herceg tudom

ha elmegyek egyszer

a komor révész

is rám mosolyog

alagút már nem sötét

dereng a fény

hajóm siklik

s mi vár ott

a túloldalon

fel nem foghatom

csak a remény

mi fogja a karom

de békém megtaláltam itt

ott is megfogom

az érzés elkísér oda

biztosan tudom

Abrudán Attila

-Neked odaadnám-

Neked odaadnám a szívem,

hogy tudd milyen szépnek érzem veled a világot!

Napfényben repked, neked plántál virágot.

Neked odaadnám a szemeim,

hogy tudd, milyen mesebeli az életem, ha velem vagy!

Érted csillog, figyelme el nem hagy.

Neked odaadnám lábaim,

hogy tudd, milyen gyorsan szaladok, hogy láthassalak!

Vigyázva lépve, jó utat válasszanak.

Neked odaadnám a szám,

hogy szép énekem, simogasson lágyan dédelgetve!

Vidám szavakkal boldogságot hozzon életedbe.

Neked odaadnám a lelkem,

hogy eggyé válhassak veled egy ragyogó egésszé!

Veled létezzem ezután boldogságban örökké.

Neked odaadnám a létem újra meg újra,

hogy szépségedet ne rajzolhassa át az elmúlás ujja!

Míg múlhatatlan szerelemmel létezem szemem lehunyva.

(2019.IX.02. - 2022.IV.12.)

ÁSVÁNYI GIZELLA

ELKÉPZELEM

Elképzelem, milyen volt az,
mikor e világon nem is voltam,
e világról csak álmodoztam,
és édesanyát választottam.
Kértem hozzá rokonokat,
erős, bátor férfiakat,
melegszívű asszonyokat,
szerető unokatesókat.
Elképzelem, hogy indultam,
messze-messze várakoztam,
megküzdöttem fényességgel,
átvergődtem sötétségen.
Elképzelem, hogy érkeztem,
üvöltésssel, fájdalommal,
égig érő sóhajokkal.
Megszülettem, hogy szeressem,
aki életet adott nekem.
Megköszönjem anyukámnak,
hogy vállalt értem sok fájdalmat,
átsegített nehézségen,
küzdött értem erő felett.
Megköszönjem szeretetét,
önzetlen, önfeláldozó lényét.
Az én szívem tőle dobog,
kívánom, hogy legyen boldog!

VARGA PÉTER

Csillagok között

Sivatag ölébe vitt utam ez ízben,

Hittel és reménnyel túlcsordult szívemben.

Felperzselt kőtenger, lábbelim szétnyűttem,

Alattam, felettem, mindenhol tűztenger…

Talpamra kéreg nőtt, nem sebzi éles kő,

Szívemnek ez a style' még egész élhető.

Más veszély les az én lelkemre, szívemre,

Hűs vízre epedek, a hőség nő egyre.

Utaim során sok oázist találok,

Mégsem csillapítják szomjamat források,

Egy-két korty nem hűsít, köpködve nyeldesek,

Tovább kell kutatnom, ez az én Életem…

Botommal kotorok, lyukakat mélyítek,

A vérem nem csitul, zugokba benézek,

Mindegyik kő alatt remélem, meglelem,

Elfeledt kincsemet, Fokosom keresem.

Hét biz' a bűvös szám, régen volt, hét éve,

Ugyanúgy sivatag volt utam mezsgyéje.

Kutakban lelek én békát és varangyot,

Ez sem az én időm, nem az az alkalom…

Lyukakban botommal csak kígyót találok,

Kő alatt skorpió, éltetőm nem látom.

Hiába van népem, szerető családom,

Amíg az életem szenved e rabságtól.

Hiába hiszik, hogy őket én vezetem,

Nem tudom szétnyitni előttük a tengert…

Hiányzik hozzá a Fokosom, az álmom,

Vágyódom utána, ez már-már szánalom…

Egyre csak gyűlik körém a nagy néptenger,

Térdelnek, kérlelik víz után az Eget…

Kérésük elhalkul, hozzám ekképp szólnak:

"Fakassz hát vizet a kőből a Fokossal!"

Halál is költözött közénk, a Fekete,

Engem sem kímélt meg mostan a Sors keze…

Válaszút előtt az életem nagy gondban,

Miként Béla herceg korábban Várkonyban.

"Meggyógyulsz a kórból, évekig elélhetsz,

Kezeid alkotnak sok mást és egyebet.

Sorsod ám, ha tűröd, kapsz népet, sereget,

Fokost az utadhoz, elégedj meg ezzel…"

Csillagok közé az éjben így tekintek,

Ki odafent vagyon engem is jól ismer.

Égő csipkebokrot az Úrtól remélek,

Amiért vár Ő is valamit cserébe…

Hajnal van, madarak repkednek felettem,

Keselyűk étele mostan én így leszek?

Két galamb és szarka voltak a repkedők',

Szálltak ők, szálltak a Sínai-hegy felől.

Civódtak hárman, hogy min azt én nem tudom,

Széttépik még egymást, segíts hát, Jézusom!

Végül a két galamb farka lett rövidebb,

A szarka uralja mostantól az Eget!

"Végtelen és véges, egyszerű a képlet,

Akárcsak innentől Életed zenéje,

Vedd fel a Hitedet, tetteket remélve,

Vidd, és mondd meg e hírt itt az Ő szemébe!"

Álmomból nagy zsivaj vert fel a pusztában,

Nem volt ott mellettem Szentírás, kőtábla.

Csak az én egyetlen Fokosom batyuval,

Hogy ez így alakul, nem tudom, ki tudta?

GYÖRE IBOLYA

A béke angyala

Az életünk egy szédületes hullámvasút.

Van, amikor édes álom, de van úgy, hogy rút.

Engem már gyermekként sem hordott a tenyerén.

Kegyetlen gyermekkor volt hallássérült lévén.

Fülgyulladás, gennyes és lázas, süket gyerek

nem lehet a gyermek társadalom kedvence.

Kiközösítve egyedül, magam maradtam.

Válaszút: így élek tovább; nem hagyom magam.

Elindult a harc, leküzdeni, mit nem lehet.

Bárhová fordultam, orvos nem segíthetett.

A nem várt szerencse mégis csak rám mosolygott.

Jött a szerelem, mit az én szívem viszonzott.

Röviddel eztán jött egy fantasztikus csoda,

Szerelmünk gyümölcse, első lányunk megfogant.

Úgy látszik a csodák is párban kell járjanak,

Végre megműtötték fülem, hogy én is halljak.

Kezdett a világ és sok ember mellém állni,

kezdtem saját lelki békémet megtalálni.

Néhány haláleset biz megingatta békém,

De lelkem nyugalmát én mindig megvédeném.

Így telt el már több mint hetven jó és rossz évem,

Béke a lelkemben már örökös vendég lett.

Baj nélkül megéltem még a covid járványt is,

Már azt hittem, a békém támadása semmis.

Jött egy rút betegség, a rák. Mondták, nincs tovább!

De nem adom fel, harcolok! Élnem kell tovább!

Lelkem kibéleltem sok erős akarattal,

Felvettem a kapcsolatot jó orvosokkal.

Egy egész éves kemény, kitartó munkával,

Sok szenvedéssel, persze erős fájdalommal,

Leküzdöttem! Győztem! És egészséges vagyok!

A béke megint útitársam, most szárnyalok.

Hát köszöntelek béke! Ha festeni tudnék,

a képen galambok,s én szárnyaló nő lennék.

Mire megszületett lelkemben e csodás kép,

A neten láttam: mások már meg is festették.

Fereczy Zsuzsa Köszöntelek béke! című farost olaj festménye (50*40)

EGYED-HUSTI BOGLÁRKA

Amikor megismersz

Amikor megismersz átsétálsz az úton.
Megállsz és meglátsz.
Felismersz vajon?
Mosolyogsz és integetsz.
De láthatóan nem ismersz.

Amikor megismersz átrobogsz a szívemen.
Vadul ölelsz és szeretsz.
Majd sebeket ejtesz a lelkemen.
Hisz ismersz. Tudod, hogy fáj.
Majd elengedsz hirtelen.

Amikor megismersz már te sem tudod ismersz-e engem?
Kiismerhetetlen vagyok veled szemben.
Átrobogsz az életen és megállok a pirosnál.
Szívem hevesebben ver és kalimpál.
Talán végre felismersz.

Amikor megismersz megérted, hogy végig itt voltál.
Mellettem álltál kéz a kézben együtt a kereszteződésben.
Végre nyitott szemmel nézem rám, már nem robogunk tovább.

Amikor megismersz olyannak látsz amilyen vagyok.
Önmagadat látod. Kép a képben-keret a keretben.
Amikor megismersz végre szeretni fogsz, tudom.

Pongó Ottó

Hej, tulipán

Van apám és van anyám,
Van Istenem, van hazám.
Volt bölcsőm, lesz szemfedőm,
Lesz csókom, lesz szeretőm.

Megszülettem itt vagyok,
Őriznek az angyalok,
Minden új nap ajándék,
Sosincs bennem rossz szándék.

Itt élek, itt szeretek;
Itt sírok, itt nevetek,
Itt születnek álmaim,
Itt bontom ki szárnyaim.

Anyám szava simogat,
Elmondja a titkokat,
Szeretete végtelen,
Tőle kaptam életem.

Hej tulipán, tulipán,
Állok múltam teraszán,
Tiszta szívből remélem,
A jövőmet megélem.

Hej tulipán, tulipán,
A Magyarország a hazám,
Elindult az életem,
Remélem nem véletlen.

VARGA NÓRA

Fekete-Fehér

Fekete-Fehér emlék,

Nem maradt színes festék.

Elszálltak a lepkék,

És én lettem az árnyék.

Kezd halványulni a kép,

Nem tudom elengedni még,

Félek hogy elnyel a mély,

Ahol ő lesz a fény.

Homályba veszett a pillanat.

A köd takarta be és a pirkadat.

Nem maradt benne árnyalat,

Elveszett a varázslat.

Sötét lett az éj

Már csak a fény mesél.

Milyenek voltak a színek,

Mikor még a pillangók bennem éltek.

Molnár Lídia

Üresség

Nélküled üres a szívem,

Üres körülöttem minden,

Ilyet soha nem éreztem,

Belsőmben már semmi nincsen.

Hiába, a város tele emberekkel; minden üres nélküled,

Az összes tett, szó, cél, gondolat ürességtől tátong és tétova…

Üres a régi kedvenc szobám is, ami őrzi az emlékünket.

Képtelen vagyok megmaradni benne, hát átköltöztem máshova.

Üres minden egyes fali kép,

Értelmetlen minden pillanat,

Üres az ártatlan játék,

Üres minden tegnap és holnap.

Üresek a szürke hétköznapok, s

Üresek a finom érintések,

Üresek a kellemes illatok,

Üresek a szép és gonosz percek.

Üres a végtelen szabadság.

Üresség, semmi, és kopárság,

Üres minden egyes barátság.

Végeláthatatlan sóvárgás.

Céltalan, bolyongó lélek vagyok a végtelen emberiség kietlen sivatagában,

Minden egyes porcikámmal testemben és a lelkemben még mindig csakis téged kívánlak,

Leírhatatlan üresség árad szét mindenütt a gyomromban és minden egyes tagomban…

Ürességben találkozó lelkekként is átadnám magam a neked való versírásnak.

Mintha ezt az üres vágyat senki más nem - csak te - tudnád kielégíteni,

A szívem ürességtől kong és majd kiszakad a fájdalomtól a helyéről!

Egy csikorgó-nyikorgó, undorító, ismétlődő dallam nem hagy nyugodni,

Behangolatlan hangszerek játéka szól hangosabban szívem belsejéből.

Megszakad szívem az üresség terhe alatt, melynek súlya, mint ezer mázsáé…

Lelkem belsejében pótolhatatlan az űr és végtelen a sötétség,

Vad tüskéid elburjánozva erősebben szúrnak belém, mint ezer rózsáé,

Már csak egy üres, semmitmondó, csendes élettér vár, s rengeteg üres nehézség.

Eltévedt, soha célba nem érő üzenet,

Üresen pislákolnak bennem halvány fények,

Üres már a meg nem értett, elvont művészet,

Üresek a kimondott és eltitkolt tények…

Üres minden helyiség a házban,

Üresek a lapok a könyvekben,

Üres minden mozdulat a táncban,

Üresség van mindig a könnyekben.

Üresek az álmaim; mind rólad szólnak, de csak egy pillanatra, így még fájdalmasabb,

Te tudod egyedül megtölteni szívem mélyén lappangó, hiányodtól tátongó űrt,

De meg sem próbálod betölteni az űrt, így várakozásom még inkább szánalmasabb.

Nagyon szívesen elfelejtenék már minden üres káoszt és minden kavalkádos zűrt.

Üresek az emlékeim,

Üresek az írásaim,

Üresek az érzéseim,

Üresek az új terveim.

Üresek a filmek, miket nézek,

Üres a jövőm, s üres a lelkem,

Üresek a hétköznapi percek,

Üres múltam, s üres a jelenem.

Üresjárat az élet,

Üresek a harcaim,

Üres a hiányérzet,

Üresek a gondjaim.

Üres emlékezetem,

Üres az egész világ,

Üres a jövedelem,

Üres a képmutatás.

Üres a társadalom,

Üres és rögös az út,

Üres minden fájdalom,

Nem akartam háborút.

Üres minden egyes tomboló vagy üvöltő dallam,

Felcsendül bennem olykor minden egyes gond egyszerre,

Nélküled minden annyira új, és más, és szokatlan,

Üres minden találka; nem ugyanaz, s senki sem te.

Emellett te sem vagy senki sem valójában,

Értelme semminek nincs már, megbántottál,

Köddé váltál hirtelen az éjszakában,

Senki nem lesz éltemben úgy, mint te voltál.

Üveges mindkét szemem,

Üres az egyedüllét,

S üres a tekintetem,

Üres minden rosszullét.

Nélküled nincs értelme semminek,

Minden értelmetlen semmittevés.

Üresek az alkotóelemek,

Mert kiüresedett a felejtés.

Üresek az ízek,

Üresek a tüzek,

Üresek a vizek,

Mind hozzád fűznek.

Üresek a földek,

Üresek a színek,

Erősen megtörtek,

Üresek a rímek.

Bármerre nézek; üres a táj,

Megüresedett minden látvány,

Üres a hajnali félhomály,

Üres lelked ég szívem lángján.

Üres a hó, s jég,

Üres a hideg,

Üres a kétség,

Üres az ideg.

Üres a fagy és a tél,

Üres a kéklő tenger,

Üresen süvít a szél,

Minden teremtményt elnyel.

Üres a búskomor ősz.

Üres, az aki veszít s,

És üres az, aki győz,

Üres, az aki segít.

Üresen éget a forró, perzselő nyári napsugár,

Üresen köszönt be a finom, kellemes, meleg tavasz,

Neved suttogja a létező összes üres virágszál,

Már csak üres fülekre talál az összes üres panasz.

Üres minden magasság,

És üres minden mélység,

Üres a fiatalság,

És üres minden érték.

Üres a mindennapi munka,

Nem jelent mindez semmit sem már,

Minden darabokra széthullva,

Üresség van köröttem immár.

Üres minden dallam,

Üres minden zene,

Üres minden hajlam,

Üres minden mese.

Üres minden ritmus,

Meg üres ez a vers,

Üres optimizmus,

Az összes üres, s nyers.

Üresek a posztok,

Üres a vándorlás,

Üres álláspontok,

És üres támolygás.

Üresség a csodákban,

Üres az öltözködés.

Üresség a családban,

Üres minden étkezés.

Kereslek mindegyik mosolyban,

Viszont mindegyik mosoly üres,

Kereslek minden egyes szóban,

Viszont minden egyes szó üres.

Kereslek minden ölelésben,

Habár minden ölelés üres,

Kereslek minden egyes tettben,

Habár minden egyes tett üres.

Üres a rombolás,

És üres a vadság,

Üres a tombolás,

Üres a háborgás.

Ürességet érzek, amikor valakivel veszekedek,

Nélküled üresek az éjjelek, s üresek a nappalok,

Üresek mindazok a helyek, ahova nélküled megyek,

Semmit nem jelentenek az adott és kapott ajándékok.

Üresek a közelgő vagy távoli ünnepek,

Üres a napfény, s a csodálatos naplemente,

Üresek a szédítő, fájdalmas átmenetek,

Üres életem minden egyes cselekedete.

Üres az ártatlanság,

És üres az éberség,

Üres a sok fáradság,

És üres a melegség.

Üres reggelek,

Üres az ágyam,

Üres küzdelmek,

Üres az agyam.

Üres a vásárlás,

Üres a szerelem,

Kávézás, mozizás,

Üres a szeretet.

Üres a cinkosság,

Üres a pajkosság,

Üres a huncutság,

Üres múlékonyság.

Belül csak egy dolog van: üresség,

Bár tudom, hogy te kívülről mást látsz…

Mert üres a hiányzó teljesség;

Csak darabokra tört szívet találsz.

Nincs ott legbelül már semmi,

Nem oly rég kialudt a láng;

Kioltották. Nincs mit tenni.

Nem ég már tűz, csupán parázs.

Akárcsak egy üres üveg,

Semmi nem hozza már helyre,

Hatalmas kiürült üreg,

Pedig igyekezet lenne.

Üres az igyekezet,

Hatalmas kavarodás,

Kulcs lenne a szeretet,

Nagy összezavarodás.

Elveszett a végtelenül elérhetetlen és kegyetlenül üres kulcs a szeretethez,

Kielégíthetetlen fantazmagóriák halmaza áll össze egy érzéssé fejemben,

Mélységesen üres a kulcslyuk a már semmit nem jelentő, halott és hideg szerelemhez,

Olyan nagy hatással voltál rám, akárcsak egy hozzáférhetetlen, idealizált világ.

Üres a törött tükör, melynek darabja egymillió,

Nem látsz át rajta, mert nincsen mögötte már régen semmi,

Üres a szorongás, a félelem és a depresszió,

Szeretetre vágyom, helyette van üresség, és ennyi.

Üresek kincsesládáim,

Kincseimet rég ellopták,

És üresek éjszakáim,

Kincseim vissza nem hozták.

Te is pótolhatatlan vagy,

Mégis soha nem vagy elég,

Üres a senki, ő is elhagy,

Üres maga az üresség.

Üresség: annyiszor leírtam e szót, hogy értelmét vesztette,

Mert üres az értelem is, és üres az örökkévalóság,

És üres az értelmetlenség, melynek nagy az örök sejtelme,

Üres a gyávaság, a bátorság, s mit sem ér már a boldogság.

Tudom jól, hogy üres vagy te is,

Üres mindenki valójában,

Sőt, mi több, üres vagyok én is,

Üres a lélek önmagában.

Üres a test és a szellem,

Üres minden álmodozás,

És üres az önvédelem,

Üres minden ábrándozás.

Üres a változás,

Üres a fejlődés,

Üres a haladás,

Üres a vergődés.

Bensőmben sűrű, vad, sötét, veszélyeket rejtő erdő.

Benne eltévedt lelkem kiutat sehogy nem talál.

Amikor elhagytál, kiüresedett ez a belső,

S azóta üresen pusztít a semmitmondó halál.

Kiszáradt minden patak, ilyen ez az emberi végesség,

A végtelen űr az úr a világon, és a világűrben,

Üres források, és kiürült kutak, és sivár békesség,

Megrekedt valami az örökös körforgás rejtekében.

Megakadt valami, mert te nem vagy itt velem.

Már nem leszel soha, s égető a távolság,

Felemészt. A soha is üres; egy mély verem,

Nem tudom felfogni, mit jelent a sohaság.

RADNAI ISTVÁN

antifóna

körülöttünk sivataggá lett
de örvendezzenek a kövek
esőket hoz a jövetele
virágot hoz a puszta kopár
a lélekmag is csírázik már
illatszőnyeget terítene
időbe a távolság ura
az időtlent már elküldötte
így dicsőítsük alleluja

körülöttünk sivataggá lett
meredeznek a kormos kövek
folyók ölén a kiszáradt fák
áldozatok ártatlan vére
alvad a bombák torz kelyhébe
esőt váró mag perzselt virág
a kifagyott lélek az ember
a magából kifordult kivág
a félelemtől szólni nem mer

poklok tornácán örök percek
gyertya pislákol lángja reszket
mikor könyörül az időtlen
éled-e a kormos karácsony
születetlen üres a jászol
keljen remény még az időkben
fiát küldje a távol ura
mielőtt tengelye kizökken
zeng a szikkadt föld alleluja

________________________

megjegyzés: nem tévedés az antifóna, a versszakok, mint a szólamok, felelgetnek!

Alapige: Iz 35,1-6a.10

átok

az üstbe kívánom
aki felnyitotta a föld kérgét
percenként kilométerekkel
távolodhatnának a kontinensek
míg ki nem hullanak az űrbe
a mindenkor visszatérő
ideológiák a gonoszság műholdjait
lekaszálnám a láthatárról
hol vannak a fennen hirdetett
békés űrcélok bolond aki hitte
a béke gombája
a kőlapok alatt tenyészik
öles léptekkel közelít
halottak napja mindenszentek
sem képes megfékezni kormos az ég fekete a tégla
áldozatok akik nem veszik
magukra hogy szerepük meghalni
kontinensről kontinensre
vándorol a piszkos érdek
most mi lettünk a bennszülöttek
kihalunk mint a bölények
csontjaik halma alattaz üstbe kívánom piszkos pénzük
égjen máglyában alattuk
csillapodjanak a tűzhányók
csukódjanak a szakadékok
települjenek a felesleges
földrészek a kifagyott holdra

Vajda Balázs

Pirkadat

A pillangó leporolta pöttyeit.
Szállt az időtlen sötét lehúzott redőnye körül
és üzente: valami változik…Múló égen jár a mámor
csak néhány nyári alkony csempészi vissza
a bevésett ifjúságot.Sok is volt, kevés is volt:
Isten tudja, de jön még a gyomorvágy
ha épp reá gondolok

És otthon voltam rendületlenül mindenütt:Kanyon mélyén fagyos éjben
kapaszkodva szikla élben
fénynyúlvánnyal dörgő égben
magam sújtó ostor végen
napban úszó virágréten
bort susogó nyári szélben
őszt virító gesztenyében
holdas erdő sűrűjében
feneketlen vágy mélyében
vérző sebem rejtekében
sebgyógyító ölelésben…Ha elmúlik jócskán az alkony
sorra veszem a hajnal legelső fényénél
fiam minden gerezdjét

Alvó szemében is látom
saját árnyékom, és minden elrontott szálat
a füle tetején

Megérkeztem.
Áldott az, ki elrendelte…

Hűség

Örök mozdulatok az éjjeli félhomályban

Érett heteket, hónapokat, századokat, milliókat

Óceánban, napfényben, ősökben, utódokban

Arcszárító csókokban, fülledt párákban, sóhajokban.

Féltésekben, kielégülésekben, vándorlásokban, eltalált és félrement szeretésekben.

Költő szavában, zenész dallamában, festő ecsetében…

Közel és távol a hold egyszerre: lassú ár-apály ez. Nem ragad magával.

Nem érint, de izgat és melegít. Simogat a lehelet. Teljes a sötétség, mély az álom.

Hajnalodik. Egy tea gőzölög, egy meleg szempár rám néz…

Balra és jobbra a tenger, középen az út.

Hosszú ölelés. Indulok és visszatérek.

Reményi Tamás: Az én békém

(szonettkoszorú)

15.

Szerelem tűz ég szívem rejtekében...

Boldogság reményéhez nyújtom kezem,

Felhevült izzó vágyam ösztökélem:

Légzésbe keverném a szeretetet!

Lelkemben burjánzik a rettegésem,

Fényes álmok testemben feszengenek,

Tűzcsóvával lehullik az enyészet...

A Földön pusztul az emberszeretet!

Gyönyörű mezők fölött csak sóhaj száll,

Bércek orcájára fagy a napsugár...

Sok szerelem elfolyatta már vérét!

Égből vérben úszó könnyek hullnak ránk,

Amíg az élet nem kap egy új ruhát:

Addig bujdokol majd a lelki békém!

Szerelem tűz ég szívem rejtekében...

Villámlik az ég, vagy rakéta robbant?

Feledés homályába tűnt estélyem,

A boldogságom léte lángra lobbant.

Romok kint és bent, a lét temetésen,

Az ajtón, ablakon a halál dobbant,

A Nap, könnyező felhő fölött fészkel,

A fénytört levegőben összeroskadt.

Halál kezet mos kiömlő közönyben,

Nyelvét kinyújtva nagyokat vigyorog:

A szentkereszt törje ketté életed!

Füst és köd szállott elpusztult mezőkre:

Jő' még idő, amely mindent megtorol...

Boldogság reményéhez nyújtom kezem.

Boldogság reményéhez nyújtom kezem,

Álmodok egy majdani békés jövőt,

"Isten, áld meg a magyart": küldj egy jelet,

Mert a lét sok embert halálba gyötört!

Mit nekem más léte, saját van nekem:

Szónokol egy ember ily' önző közönyt,

S a sarki italboltba vígan bemegy…:

A sokadik pohár után röhögött!

Jó lenne, ha nem a szesz gondolkodna:

Az emberszeretet is léthez jutna,

S nem lenne sehol a Földön éhezés.

Sok elesettnek nincs, 'ki kezét fogja,

Nincs, 'ki szeretlek szót fülébe súgja:

Felhevült izzó vágyam hasít belém!

Felhevült izzó vágyam hasít belém,

Pokol tüzében hamvad gondolatom,

A háború megemészti a reményt:

Árváknak szülő kell, nem a vigaszom!

Ösztönnel és vágyakkal élni kevés,

Tudatosságban rejlik a bizalom,

Az emberi gyarlóság nem oszt erényt:

Csak emberszeretetben van irgalom!

Az álom fátyla elrejti a létet,

Az érzelem gyönyöröket sugallhat,

Ám a szeretkezés még nem szerelem!

A lét embertelen tettre is képes,

Ember útja, csak a jövőbe tarthat…

Légzésbe keverném a szeretetet!

Légzésbe keverném a szeretetet,

Boldogságot plántálnék minden szívbe,

Mosolyra késztetném az embereket,

Hogy az egymás mellett élést segítse!

Örök nyugalomban élni kellemes,

Életnek béke a legnagyobb kincse!

A természet napfény nélkül fekete,

Háborúban vérvörös a táj színe!

Bármerre nézek, élen jár a halál,

Valamennyi ép gondolat égbe száll:

Utókor nélkül nincs beteljesedés…!

Elvadult világ: a sors létet kaszál:

Földi életre a szenvedése vár…

Lelkemben elburjánzott a rettegés.

Lelkemben elburjánzott a rettegés!

Az álomvilág ezt csillapíthatja...,

De leküzdésére lelkem tettre kész.

Valós létre gyógyszert a béke adja!

Sírás helyett legyen mindig nevetés,

Utókor a háborút nem akarja:

Szeretet s szerelem a helyébe lép,

S ezért a boldogság gyönyörét kapja.

Az ember békéje: a hit világa,

Ott áldást kap jó cselekedetére,

Emberszeretet a bűnből kiemel!

Tavaszodik, kinyílt színes virága,

Ébreszt engem a csókos szenvedélye:

Fényes álmok testemben feszengenek.

Fényes álmok testemben feszengenek,

Szerelmet várnak, de végóra közel'...

Hull a hó, orkán tombol, nincs kegyelem:

Szeretetbe csap: bomba, gránát, löveg!

Trianon következménye végzetes,

Hazátlanul békére vágyó tömeg...,

Összefogdosott állatként, mint sereg:

Föld étke lesz, akár a búzatörek!

Zavart gondolatok irányítanak

Hazától megfosztott testvéri népet:

Hogy trónra ülhessenek az ő helyén!

Én békém mindig velük együtt halad,

Ha nekik nem lesz: gyertyaként fogy énem...

Köröttem tűzcsóva hullik szerteszét.

Köröttem tűzcsóva hullik szerteszét,

A tűztől, füsttől nem látni a Napot.

Romok közt holtan hever egy nemzedék:

Ide már hiába hozzák a papot!

Nem vétett a magyar: védte nemzetét,

Szétszabdalt nemzet hazának fáj nagyon,

Békés úton megoldható rendezés,

Jövő kérdése, ma még naiv vagyok.

Különféle az emberi természet,

Más és más mindenkinél a valóság:

Béke, szeretet nélkül nem kell nekem!

Ma hibás géneket hord az enyészet,

Nem jó szívekbe került a bátorság:

A Földön pusztul az emberszeretet!

A Földön pusztul az emberszeretet,

Az égen csillagok háborújából

Az űr fénynyalábjai repesztenek

Életellenes, szennyező sugárkoszt.

Ma még vegetál a tisztes eredet,

Már az élet csírája is elbájolt,

Megvezetett hullócsillag léttelen…:

A jövő távozóban van a mától!

Minden értelem eztán pusztuljon el?

A való élet már igaztalan rém:

A világunk sorsa egy úttalan táj!

Az emberek butítása: fontos ez?

Kell a pókerarcra mosolytalan krém!

Gyönyörű mezők fölött csak sóhaj száll.

Gyönyörű mezők fölött csak sóhaj száll,

Homokba dugott fejek szülnek romlást,

A napi élet mocsárban szaladgál:

Nincs aki békésen hozzon megtorlást!

A szép élet szeretetet óhajt már,

A gonosz szaporodik, mint a gombák,

Hit kell, amely keserű imát skandál:

Építsük újjá a világunk romját!

Utókor vetített képe a 'MODEM'!

Ez az út, 'mely a semmibe átvezet:

Nincs élet egy gyönyörű hajnal után…

Kiskirályoknak pénz ma már a 'TOTEM',

Az emberi sorsok nem lényegesek:

Bércek orcájára fagy a napsugár…

Idegen szavak:

- MODEM: a mai kor egy modern technikájának gyűjtőneve;

- TOTEM: régi népek, emberek kiválasztott saját jelképének/jelképeinek gyűjtőneve.

10.

Bércek orcájára fagy a napsugár...

Megborzong a Föld, elbujdosik a lét

Egy sötét világ beköszönte után!

Az elmúlás horgán mi leszünk 'csalét'.

Emberi agy imádja a pirulát,

Ha az messzire elgurul, jön a vész:

Tovább élés kapuján nincs bejutás!

Miért ilyen kezekben lehet a lét?

Életért s nem ellene kell küzdeni,

-A pirulát ismételten nem szeded?-

Vétlennek ez követelés, s nem kérés!

Jobb lenne mindenkinek az édeni.

Szeretetet pénzért soha ne keres:

Sok szerelem elfolyatta már vérét!

11.

Sok szerelem elfolyatta már vérét,

Ez a háború nem kivételezett!

Irtják hazám hontalan testvérnépét,

Közben ajkuk honvédelmet hirdetett!

Mosolygó Nap gyászba küldi a fényét,

Csalárd fortélyokkal bevégeztetett

A soknemzeti programozott kérdés:

Így e problémakör végleg elvetett!

E rémálom nem az élet világa,

A békés egymás mellett élés halott:

Embert, itt élhető való' nem traktál!

Vétlen utódoknak nem ez volt álma,

Sokára lesz lét, 'hol a halál tarolt:

Égből vérben úszó könnyek hulltak ránk…

12.

Égből vérben úszó könnyek hulltak ránk,

Megértőn néztek alá a csillagok,

Fényüket a békének tartogatták,

Hogy utat lássanak a sorstalanok...

Úttalan utakon csak szél szaladgál,

A tájon nyugszik az üszkös ártalom,

Fakereszt jelzi elesett sírhalmát:

Esőfelhőből ráhull a szánalom.

Alanyát keresi a magányos sors,

De még hiú ábrándozókat sem lát,

Tehetetlenül az égre néz, bután...

A természet szíve már nem dorombolt,

Meddig lesz így? Talán feléled eztán...:

Amíg az élet nem kap egy új ruhát?...

13.

Amíg az élet nem kap egy új ruhát:

Addig nem lesz megnyugvás a szívekben!

Rőt fényben bánkódik a hajnalsugár,

Egymást takarják be az elesettek…

Ki temet el testvért ily harcok után?

"Eső Isten sirat…" minden holt lelket,

Gyászolnak a nemzetek, az anyukák:

Elhunyt feltámasztása lehetetlen!

Gyilkos, ki hontalant csatába hurcol,

Hogy idegen nemzet hazáját védje!

Háborús bűn megkapja büntetését?

Amíg a sok igazságosztó kuncog,

S hagyja, hogy a bűnös a létét élje:

Addig bujdokol majd a lelki békém!

14.

Addig bujdokol majd a lelki békém,

Amíg minden ember emberként nem él,

Amíg a becsület nem tény, csak kérdés,

S ítélet bizonyítékkal mit sem ér!

Nem lehet háborúval nyerni békét,

A boldogság, életünk csúcsán egy ék,

A Nap szeretettel osztja a fényét:

Így élteti a Földnek természetét.

A békétlenség a lelkeket sérti,

A szeretetet nem lehet megvenni,

Az ember erénye a tisztessége!

Jó lenne már félelem nélkül élni,

Szeretettel szerelmet átölelni:

Szerelem tűz ég szívem rejtekében...

KÖVESI - HOSSZU BETTINA

A szél viszi tovább

Az elsuttogott szavakat és gondolatokat

a szél viszi tovább neked, s így bármikor

eljut hozzád, még akkor is,

ha nem vagyok ott veled.

Tudni fogod, hogy igazából mit is érzek,

s nem számít majd se az idő , se a végzet.

"Hogy tényleg együtt is leszünk-e valaha"?

Ezt én nem tudom most megmondani,

De egy biztos, hogy a gondolataimban

mi mindig össze fogunk tartozni.