Beérkezett pályaművek

Vámosi Hanna

Emlékezések egy búcsú előtt

Mikor a salak szilánkja jártában megvágta otthagyott lába nyomát

s a kátrányízű város bénult hidege bejárta légcsöve üres sikátorát

mikor már százszor, s ezerszer megbánta

s megtépett-szaggatott, darabos imája, s vérébe alvadott tejfehér bokája fáj

mikor a madarak szárnytolla, bőre feketén redőzte szemhéja zugát

s az ünnepek gyantagőze-facsarta könnyeit törölte perceken, éveken át

mikor az átkok és csapások csöpögő csapja egyszer csak nem folyt már tovább

s a sűrűn árkolt arcok, harcok, látomások hályogos szemein nem látszottak át,

akkor és csak akkor, tisztán önmagamtól, s nem puszta haragból

még egyszer hátranéztem

s bár ismerős mosolya ott szikrázott pajzsom és vértem minden egyes karcán,

az én Szörnyem megállt, s intett az utca sarkán.

Gárdon Ágnes

Kavics és por

Mutasd meg nekem a Világot,

de ne úgy, ahogy Te látod,

hanem, ahogy nekem,

látnom kéne.

S mint kavicsok a térben,

jelölj irányt!

.

Meglehet az út nem mindig

jó felé vezet.

Olykor mellékutcákba tévedek,

gyanakvással nézve körül.

Talán nem fogom érteni

ki, minek örül,

csüggedt leszek, elgyötört.

De majd megrázom magam,

mert tudom,

az út java hátravan.

.

Tennék valami hasznosat.

Adj vásznat, adj festéket,

hogy festhessek emléket,

gyönyörűt neked.

Vagy bárki másnak,

ki bennem talál társat-,

vagy csak velem örül

egy darabig.

(...míg a nap felkel,

s lebukik )

Talpunk alatt recseg a Föld.

Szörnyek hada

méri ránk csapásait.

Mondd, ki oltalmaz,

s ígér túlvilági jót,

ha már elhordtak

minden kincset,

s megmérgeztek minden

emberi szót?

.

Settenkedik a félelem.

Gonosz éberséggel

tör ránk váratlanul,

s mi büszke sasként

kiégett verembe zuhanunk

bambán, gyámoltalanul.

.

Tollamból peregnek a szavak.

Hadd fújja szanaszét a szél!

Most úgy érzem, nem az a bölcs

aki hallgat, hanem az, aki beszél.

.

Talán megszelidül eVilág,

talpra állunk.

Az eső lemossa a port.

Mint tiszta ruhák a szélben,

könnyűvé válunk,

s nem tétován, félve,

nézünk egy iszonyú,

árnyas jövőképbe.

Álmokból ocsúdva

Figyelmeztettek:

Sorsoddal ne húzz ujjat!

Hiába lökdös erre- arra,

ne iszkolj előle,

ne szállj vele harcba.

S ha néha makacsul hallgat,

bizonytalanságban tart,

vad dühöd fogd vissza!

-Nyilván, csak jót akart.

.

Néha magányban,

homokot kavaró szélben,

álmokból ocsúdva

az éjben,

szabadon szálltam.

Egyszerre

ragyogtam, s fáztam,

de földet értem.

Aztán szakadt a csend,

s csontig hatoló lázban

hamuvá égtem.

.

Mert hiába kopogtam,

lelke ajtaján,

nem mozdult a zár.

Peregtek a napok,

zajosak, szótlanok

s a tündérkertből

sötét pokol lett.

(...néha még elidőzök a kapuban,

de már nem zörgetek)

.

Emlékszem,-

Az utolsó szál cigarettát

ott hagytam az asztalon.

Aludtál, - észre sem vetted,

hogy távozom.

Szívemben

rőt fények szunnyadtak,

kettesével szedtem a lépcsőt,

űzve magam,

hogy vissza ne forduljak,

(...holott, rajongtam érted.)

.

Rajongásom emelte magasba.

Ám ahogy lenézett onnan,

mintha bogarat látna

vergődni a porban,

- elfordult, továbbment.

Nem tudom, hol lehet.

Mészáros Ildikó

Tudtad?

Rabul ejtett

szelíd rózsa

reménysikolyát ha meghallom

Ködlámpások

sötét kormát

vakító fénnyé varázsolom

Hátizsákban

fogvatartott

lélekteher súlyát cipelem

Fátyolködön

átsuhanó

nyíl hegyét szívemből kitépem

A didergő

őrtüzekben

elrejtem forró mosolytáncom

A zivatar

bús gyermekét

ölelem, s keblemen ringatom

Botot adok

aki kéri

merjen a világ elé lépni

Kábult álom

rozsdás fénye

mégis vakít - és nem hagy élni!

Lapozgatom a múltam

Lapozgatom a múltam...

Lapozgatom a múltam, ahol

viharfodros emlékek táncolnak

a szétpattanó érzések

márvány kövületén

Lapozgatom a múltam, ahol

sokat szenvedett reményem virraszt

a zaklatott időkerék

kibicsaklott lelkén

Lapozgatom a múltam, ahol

harapó csöndből a sötét álom

fehér, kócos árnyékot tép,

s fordul a fény felé

Lapozgatom a múltam, ahol

az árnyékká szelídült gondolat

elárulta a nevetés

hervadó közönyét

VINCZE VIKTÓRIA

A HÁZ

Volt egy hercegnő, ki egy kis palotában élt.
Nem volt eget rengető, a vagyona nem sokat ért,
de volt más, mi pénzben nem mérhető.

Sok-sok év elteltével, mivel a változásnak ára van,
a hercegnő elköltözött és csak emléket vitt magával.

Vágyott vissza, hisz szíve egy darabkája ott maradt,
de telt az idő, és otthona egyre a távolban ragadt.

Bárhová ment és költözött, hű lelke üres volt,
hisz sehol nem volt helye mert emléke egy helyen honolt.

Teltek múltak az évek, s ma már semmi sem fáj.
Az idővel halványulnak a képek, s lelke békére talál.

Új otthonra, mely szeretettel teli,
de soha nem fogja a régi szülő házát elfelejteni.

Remény

Gyilkos vagy te, és áruló!
Álmokat adsz és elveszel.
S egy idő pazarló.Hitem mely mélyen élt benned
Foszladozik, haldokolva odébb áll,
Nem bízom többé,
Árnyékod meleget szán,
S idővel porrá éget, tudom erőd ebből áll.Gyilkos vagy te, és áruló!
Álmokat adsz és elveszel.
Összetöröd, és lelkem lopod el.

Bizalmat akarnál, s hitet,
Meg is kapod, majd mindenki fizet.
Ebből élsz, s fizeted bűneid,
majd adósságod törlésével erőd növekszik.

Gyilkos vagy te, és áruló!
Álmokat adsz és elveszel.
Te magad maradsz utoljára,
S a maradékot feleszed.Ott maradsz még egy kicsit...
Gyúrod még terved...
Kiismertelek téged.
Ott maradsz még egy kicsit,
hogy adj és elvegyél.
Az utat választod nekem,
S nevetésed zaját mindenki hallaná,
ha eltévednék.Gyilkos vagy te, és áruló!
Álmokat adsz és elveszel.
Az enyémnek is te voltál az ingoványos talaja,
S lépteim hangja halkul el.
Tiéd az utolsó szó, te gonosz álnok,
Maga az ördög, s várom, hogy mikor halsz meg,
Mert neked kell a végén állnod,
Hisz te nevezed magad Reménynek!

Tiszta kezek

Ez a víz ugye tiszta?

Én mosom kezeim.

Lerakom az asztalra az összes vétkem,

Itt van, add kegyeid.

Csinálj amit akarsz

Bűnöm nem bocsáttatik,

Mondj igét utószónak

Lelkem vára a Te dombodon építtetik.

Pusztuló fák lombjai

Életet adó napfénye

Emberi sorsra hajolni

Nem éhezik, nem éhes.

De szomjazik a vérre

A vörös hús szaga hajtja

A Halál lehellete

Az irányt majd mutatja.

Zuhogó eső mossa el a telket

Kukoricán, búzán, árpán élők teste ernyed.

Maradékot eszik, másnak már nem jut

A végén úgyis elpusztul ki mosolyogva adni, ha fáj is nem tud.

Tiszták kezeim, az adót kifizettem.

A víz mocskos maradt, kiöntöttem...

Kormos kéményemből a füst száll...

A vegyszeres moslék folyik tovább...

NAGY JÁNOS

Háborús emlék

Nyomaszt az éjszaka, vad sikollyal ébredsz

ágyad izzadt menedékéből riadva,

a múlt sáros, vérgőzös emléke éleszt

gyenge testedet széttépő, felrobbant akna

szilánkok tépik fáradt álmodat széjjel,

véreddel fröcsögve locsolják a tájat,

fogadat csikorgató vad szenvedéllyel

tör fel lelked mélyéből a síró bánat.

Üvöltő hangon kérsz kegyelmet az Úrtól:

- Ne kelljen átélned, ne kelljen még egyszer

gyilkos fegyvert fogva embert ölni újból!

Örülsz, hogy túlélted, örülsz, hogy lélegzel.

Hozzám tartozol

Bűvös az este, csillagfénnyel ring

a homlokodra fon békés glóriát

a csend, közben álmos hangon kering,

mormol néked megtartó halk imát,

ki hozzám tatozol, mint testhez a lélek,

szenvedélyből szőtt színes álom,

karácsonyi meghitt gyertyafények,

Tavaszágyon kinyíló kék virágon,

patak partján turbékoló békazene,

surranó szellő-lánynak víztükör felett

eldalolt, szerelmet súgó üzenete,

melyet csókok emléke kergetett.

Hozzám tartozol, mint a verssorok,

mint remény, a költő életéhez,

templomok mélyén elmormolt konok,

bűnbánat, s mit ott a vétkes érez.

Ellenünk vétőknek megbocsátás,

mit magunkra maradva átitat

a feloldozás utáni békés áldás,

az Istentől kapott szent áhítat.

Hozzám tartozol, mint naphoz az este,

reggelhez a fürge léptű hajnal,

ki az éjszaka titkát kilesve

kinevette őt pajkos kacajjal,

mint vándorhoz a messzi végtelen,

hol az út végén szerelmet talál:

- Hozzám tartozol, te vagy az életem,

az élet nélküled nem több, mint halál.

Jelige: "messze jársz már..."

Palántám voltál

Palántám voltál a sok közül,

de szebb a többi gondolatnál.

Nem viseltem gondját annak,

melyet ültetésnél bíztál rám.

Gyökérzeted oly sűrűn szőtted,

hogy fényemet alig engedi át.

Hová egyszer virágod nőtt volna,

ott mára szúrós tüskévé válsz.

Séta a karmámmal

Ahogy a talpamba fúródott

szúrós szálka fájdalma..

Úgy jársz-kelsz fejemben,

lépteim magam mögött hagyva.

Csak vágy, a pillanat öröme

mi a szívemet hajtotta.

De ma egyre csak szilánkosodik

bennem emléke napjaimnak.

Milyen volt úgy sétálni a réten..

- Terád közben nem gondolva.

Antal Botond Miklós

Tündértánc

Nap nap után, éber álom
Parazsat visz szerte a szél
A nagy máglyát, körülállja
Ezernyi csöpp, fénylő tündér

Esze vesztett vigadozás
Sír a zene, táncol a bú
Tündér léptek tartják ébren
Énem, ki olyan szomorú

Minden lépés, apró sebhely
Elkoptatja én szívemet
S a tündértánc végeztével,
Kialszik majd, a képzelet

Nap nap után, nincsen másom
Csak az a kósza gondolat:
Amit láttam tündér volt-e,
Vagy egy gyönyörű káprázat?

***

Memória

Ki voltam én neked,
S ki voltál te nekem?
Vörös rózsatüske,
Sebhelyes a szívem

Nem játék az élet,
Holmi memória...
Hiába volt párom
Már csak memória

A forró ölelés
Egy-egy bíztató szó
Hol vannak már ezek?
Nekem semmi sem jó

Felmostam a szívem
Egy csöppet még nedves
Könnyeidtől rongyos,
Kacajodtól fényes

Ki leszek én neked,
S ki leszel te nekem?
Lehet, hogy a semmi,
Lehet, hogy a minden

***

Álomfogó

Becsordogál az ablakon,
A fátyolos éjjeli fény
Bűvös álmot fúj fülembe,
Megcirógat az őszi szél

Szemem csukva, de nem alszom,
Agykerekem szüntelen jár,
Gondolatok vágtatnák át
Józan eszem, bús kapuján

Elviharzik ez a ménes,
Messzeségbe viszi az álmom
Bánom is én, mennék vele!
Csak senki meg ne találjon...

Szeder Katalin:

Arany-os újévi köszöntő

Rímek, gyertek velem,

köszöntsük az új évet:

találjon mind haza,

ki még ma lápra téved.

Szószékről pap csupán

valós igét kiáltson,

értést és alkotást

terjesszen a világon.

A földet művelő

a bankárral egyezzen,

balsorsát győzze le,

ki most még visszaretten.

A tisztségviselő

felelősséggel döntsön,

lássa, bolygónkat ő

jövőnkért kapta kölcsön.

S ha egyet kérhetek

még mennyei Atyánktól:

magam is hadd legyek

öregkoromra bátor.

Zölden könnyebb?

Elhagyott a zöld hullám...

Nézd, milyen zöld a hullám!

Nemzeti szuvenír

Egyszer utaztam együtt

Kőnig Lajossal én.

Száz mérföld lóvonattal:

elfáradt kanca, mén.

S bár láttam, lenn a síkon

hány sebzett ló nyihog,

Mohácsig bizonygatta,

hogy győzni fog.

Test-lélek emlékek

Test-lélek

emlékek

megvédnek?

Nem védnek?

Voltam kis

copfos: friss

havason,

tavaszon,

meg bakfis,

majd diák:

Forgalom?!

Forradalom!

Új igát

nyakunkba,

ételt a

hasunkba

megkaptuk,

elkaptuk.

A vizsgát

letettem,

s megértem

éretlen.

Itt vagyok,

még élek,

egy fiam

megérett,

s megértett.

Test-lélek

emlékek

megvédnek?

Nem védnek?

Test-lélek

emlékek

még védnek.

Még...

Radmila Marković

Nevess!

Tervekre, vágyakra acélhálót sző a lét,

szövőszékén csattog a vetélő, ide oda jár.

Ígéret földjét már régen elnyelte a világ.

Nevess, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Huszonegyedik század kezdetén, ez a

kék bolygó háború zajától reszket, remeg.

Nem golyó hasítja át a szennyezett eget,

most embereket, népeket áldoznak fel .

Nevess, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Huszonegyedik század kezdetén

Ifjaknak jövőtlen a jövő, az

ész és a mesterség semmit sem ér.

Aki hazát vált, lelke hontalan.

Nevess, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Három haza ege alatt megvénültem

Magyarország, Jugoszlávia ,Szerbia,

de otthont én egyszer sem cseréltem.

Nevessetek, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Az elsőre gyermek voltam, nem emlékszem.

A másodikban felfelé ívelt az egyszerű élet.

A harmadikban milliárdos nincstelen lettem.

Nevess, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Rogyadozó házakban csapok csepegnek,

repedezett falakról hullik a vakolat,

dudva növi be a nincstelenek küszöbét.

Nevess, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Tervekre, vágyakra acélhálót sző a lét,

szövőszékén csattog a vetélő, ide oda jár.

Ígéret földjét már régen elnyelte a világ.

Nevess, kérlek! A sírás semmit sem ér.

Vasárnap délután

Vasárnap délután nem sátálnak mosolycsokrok az utcán.

Vasárnap délután, mint a szellő suhannak a lelkek a falun át.

Az idő vonalán örökre eltűntek a házak előtti kispadok,

bolyongó lélek, ne keresd, helyükön egykedvűen ül a por.

Rideg utcán komor arcok jönnek, mennek,

egymásnak köszönnek, és kerékpárral eltűnnek.

Gondterhelt, fénytelen, semmit mondó tekintetek,

ami bántó, rejtegetik önmaguktól, fájdalmukra

nincs gyógyír, de sejtik, tudat alatt tudják, valahol

a szívük mélyén érzik, ősi ösztön, akárhogyan

de élni kell, vigasztaló szót nem ad a múlt,

a jelenben messze a szeretve szeretett gyermek,

fájó a nincs, fájóbb a kérdés: lesz-e valaha

meleg cipó, családi összejövetel, mert csonka

a család, komoly, komor arcok mögött

nincs zamatos vicc, nincs könnyfakasztó kacagás.

Próbálkozni érdemes

Amit beteg szíved diktál,

az agyad is felfogja már,

összeszorított ajkad útjukat állja,

kapaszkodik önmagába,

pedig ott lebeg a levegőben,

tudja, érzi, ha kimondja,

beteljesedik...

akarata ellenére ráhúznak

valamit, akármit, nem számít,

mert oda viszik, ahol sötét van,

mert oda viszik, ahol hideg van,

mert oda viszik, ahol csendben

suttog a haldokló virág,

mozdulatlan a levél a fán,

mert amit a szív diktál,

útját állni erőd elszállt.

Éhbér

Csak két hétre kényszerítsétek őket

megállás nélkül dolgozni hajnaltól estékig.

Csak kétheti bérükből tartsák el a családjukat,

az asztalnál türelmetlenül várjon az éhes száj.

Csak fizessék ki minden számlájukat kétheti bérükből,

különben a sötétség a házukban sírva nyöszörög.

Taníttassák tehetséges gyerekeiket abból az éhbérből,

hiába homályosodik el a Nap tudásuk fényétől.

Ezeknek van képük lustának nevezni a népet?

Ezeknek, akik egy fűszálért se hajolnának le?

Léptük alatt dühöng az anyaföld,

felforr a hegyi patak átlátszó vize.

Csak két hétre kényszerítsétek őket éhbérért dolgozni,

és ne engedjétek el onnan őket, hadd tudják meg: lusta-e a nép.

Amikor sír a hegedű

Hegedű lelke sírva sír,

a vonóról hullatja könnyeit,

az életért jajdul fel,

dala hol fortissimo,

hol andante,

nekem húzza fülembe a prímás,

minden sejtemmel mulatok,

valamikor hajnaltájt

egybeforrunk a létbe mi hárman:

a hegedű, a vonó és én,

majd pengeti húrját az élet

halkan, érzékien, és

létünkben muzsikálunk

külvilágot kizárva, vigyázva,

fel ne jajduljon ismét

a hegedű húrján a csend....

SEPSI SÁNDOR

ŐRZÖM A LÁNGOT!

Egy valóra vált álmot kaptam a sorstól

a monoton, szürke éveim után,

azóta az életem értelme lettél,

s ma már csak érted élek csupán.

Mi lenne velem szemeid csillogása nélkül?

A szívem tán lassabban dobogna,

s nem érezném ezt a gyönyörű érzést,

s a tested, karjaim közé nem omlana.

Őrizlek a szívemben itt legbelül,

megőrzöm ezt a valóra vált álmot

mit a sorstól kaptam ajándék gyanánt.

Vigyázok rád,féltelek, és őrzöm a lángot!

NE FÉLJ!

Ne félj,én vigyázok rád!

Átvirrasztok érted, sok-sok éjszakát.

Hisz oly törékeny vagy, oly védtelen,

mint csónak a hatalmas tengeren.

Nem hagyom,hogy megsebezzék lelkedet,

a meggyötört, sebbel teli szívedet.

Ne félj, én vigyázok rád!

Veled tartok, gondon, bajon át.

Óvlak, féltelek, mint legdrágább kincset,

Istentől kapott égi gyönyörűséget.

És tudd, bármerre is jársz,

a szívedben mindig megtalálsz!

TAVASZ VAN

Tavasz van, gyönyörű tavasz.

Bizseregnek a vágyak.

Lány és fiú szerelembe esnek,

s csak egymásra vágynak.

Tavasz van,szépséges tavasz.

Ez már tény,és nem titok.

A szerelmespárok összebújnak,

mert örülnek, mert boldogok.

Tavasz, szépséges tavasz.

Mindenki boldog és szerelmes.

A szél is örömtáncot jár,

hisz ő is társat keres.

Tavasz van, csodaszép tavasz.

A szívek bezsongnak.

A fák mosolygó ágain,

apró, kis rügyek fakadnak.

Tavasz van, márciusi tavasz.

Engemet is elért a szerelem.

Most mosoly virul arcomon,

a tavaszt ezért is szeretem.

KÖDDÉ VÁLT EMLÉK

A természet lágy ölén

ringatóztunk, mi ketten

együtt, szerelemben.

Júniusi nyár volt,

a vágy tombolt mindkettőnkben,

egyre hevesebben.

Összeértek forró ajkaink,

s én ekkor elvesztem,

szoros ölelésedben.

Nem szóltunk semmit,

csak hallgattunk mindketten,

néma csöndben.

-

Hűvös október volt,

a vágy lassan kihunyt,

s a szerelem is elmúlt.

Eltűnt a csókod íze is,

nem öleltél többé.

VARGA ÁRPÁD

Lelakatolt kukák...

Mentem a városban és megláttam,

ahogy a lakattal zárt kukák,

mint egykoron futurikus szimbolikák,

most felfedik a múltat -

és egyszerre mutatják a jövőt.

Megrökönyödöm...

Gyárak pazarolnak vizeket,

ezer meg ezer köbmétereket,

zsemlénként tépkedünk zacskókat,

holttesteink már a koporsóban sem bomolnak,

de ezt megértük:

lelakatolták a kukát...!

Ez a civilizációs fejlődés harmadik foka,

hogy felállítva - de lelakatolva a kuka!

Hisz van már sok metropolisz, mi felszív.

Van már sok szemétgyűjtő, szelektív.

Most ide jutottunk, igen!

Hogy lakatokkal zárunk,

szemetelést privilegizálunk;

kukák kellettek, hisz a szeméthegyek csak nőttek,

mára pedig már guberálni lett a bűntett...

Ide jutottunk: ó, igen...

(Kérdésem csupán:

ha papír nélkül normális és officiális,

akkor a vádirat is elég, ha digitális?)

...

Parádék

fesztivál, fesztivál.

hol szülői fantázia sem jár.

fesztivál, fesztivál.

mert...

annyi minden jár.

fesztivál, fesztivál.

hol sátrakkal bont formát éji táj.

fesztivál, fesztivál.

lásd...

dizájner a sztár.

fesztivál, fesztivál.

hol a fiatal ugyan nem piál.

fesztivál, fesztivál.

csak...

túl sok itt a lány.

fesztivál, fesztivál.

hol a placc akár egy új Place Pigalle.

fesztivál, fesztivál.

így...

bárki sorba áll.

Görcsölj, csak görcsölj!

Görcsölj, görcsölj csak, hogy legyen fiad!

Görcsölj csak, hogy legyen lányod!

Aztán görcsölj, görcsölj csak, hogy

legyen nap, hogy ne kérd, hogy ne fájjon!

Majd görcsölj, görcsölj csak, hogy

legyen, mit a gyerekeidnek enni adj!

Görcsölj, csak görcsölj, hogy

várhasd megint az új tavaszt!

Majd görcsölj, görcsölj csak, hogy

derék ember legyen lányod, fiad!

Görcsölj, csak görcsölj, hogy

amit kérnek, azt mind-mind megadd!

És görcsölj, görcsölj csak,

ha már ember lesz a nagy kamasz -

görcsölj, csak görcsölj,

tudd meg, milyen az,

hogy végignézed utódod és véred,

hogyan s mint lakja e bolygót,

hogyan jár-kel s téved...

Majd görcsölj, csak görcsölj, hogy

az életnek útnak indíthasd!

Kezd elölről és görcsölj újra, hogy

a görcsölést nehogy átadhasd...

Még mindig görcsölj, görcsölj csak,

hiába külön ember már lányod, fiad;

ha ő még nem görcsöl, te görcsölsz csak,

de Isten ments is, hogy ezt átadhasd!...

Jelige: "messze jársz már..."

Palántám voltál

Palántám voltál a sok közül,

de szebb a többi gondolatnál.

Nem viseltem gondját annak,

melyet ültetésnél bíztál rám.

Gyökérzeted oly sűrűn szőtted,

hogy fényemet alig engedi át.

Hová egyszer virágod nőtt volna,

ott mára szúrós tüskévé válsz.

Séta a karmámmal

Ahogy a talpamba fúródott

szúrós szálka fájdalma..

Úgy jársz-kelsz fejemben,

lépteim magam mögött hagyva.

Csak vágy, a pillanat öröme

mi a szívemet hajtotta.

De ma egyre csak szilánkosodik

bennem emléke napjaimnak.

Milyen volt úgy sétálni a réten..

- Terád közben nem gondolva.